Tudástár

Az „inert” nem ártalmatlan: a növényvédő szerek rejtett összetevői is veszélyt jelenthetnek a méhekre

A modern mezőgazdaságban használt növényvédő szerek többsége nem egyetlen vegyületből áll, hanem összetett keverékek, amelyekben a hatóanyag mellett számos úgynevezett „inert” (magyarul gyakran „segéd-” vagy „kísérő-”) összetevő is jelen van. Ezeket az anyagokat eredetileg azért adják a készítményekhez, hogy elősegítsék a hatóanyag működését, például javítsák a tapadást, az oldhatóságot vagy a növénybe való felszívódást. A közvélekedés – és sokáig a szabályozás is – abból indult ki, hogy ezek az összetevők biológiailag ártalmatlanok, mivel nem az élőlények elpusztítása a céljuk. Straw és munkatársai 2022-es cikkének központi üzenete azonban az, hogy ez a feltételezés tudományosan nem megalapozott.

A szerzők egy átfogó szakirodalmi áttekintés során mindössze 19 olyan tudományos tanulmányt találtak, amelyek kifejezetten az „inert” összetevők méhekre gyakorolt hatását vizsgálták. Ez a szám rendkívül alacsony, különösen annak fényében, hogy világszerte több ezer ilyen anyagot használnak nagy mennyiségben, gyakran jóval nagyobb dózisban, mint magukat a hatóanyagokat. A kutatási hiány tehát óriási, és messze elmarad attól a figyelemtől, amelyet például az ismert rovarölő hatóanyagok kaptak.

A rendelkezésre álló kevés kutatás ugyanakkor komoly figyelmeztető jeleket tár fel. Egyes „inert” összetevők önmagukban is elhullást okozhatnak a méhekben, mások finomabb, de hosszú távon súlyos hatásokat fejtenek ki, például rontják a tanulási képességet, a tájékozódást vagy a szaporodási sikerességet. Különösen aggasztó, hogy ezek az anyagok együtt hatva más stresszfaktorokkal – például kórokozókkal vagy rovarölő szerekkel – felerősíthetik egymás káros hatását. Ez azt jelenti, hogy egy önmagában „biztonságosnak” tartott anyag is veszélyessé válhat valós környezeti körülmények között.

A cikk hangsúlyozza, hogy a méhek tényleges kitettségéről is alig van adat. Kevés vizsgálat foglalkozott azzal, hogy ezek az anyagok milyen mennyiségben jelennek meg a virágporban, a nektárban, a viaszban vagy magukban a méhekben. Az eddigi eredmények viszont arra utalnak, hogy az „inert” összetevők tartósan felhalmozódhatnak, különösen a méhviaszban, és akár hónapokig is jelen lehetnek a környezetben, miközben a hatóanyag már rég lebomlott. Ez alapjaiban kérdőjelezi meg azt az elképzelést, hogy ezek az anyagok gyorsan eltűnnek és jelentéktelenek.

További súlyos probléma, hogy a jelenlegi szabályozási rendszerek szinte kizárólag a hatóanyagokra összpontosítanak. Az „inert” összetevőket általában nem vizsgálják külön a beporzókra gyakorolt hatásuk szempontjából, sőt sok esetben az összetételük üzleti titoknak minősül, ami akadályozza a független tudományos kutatást. Ennek következtében a méhek gyakran megelőző vizsgálatok nélkül vannak kitéve ezeknek az anyagoknak, például permetezés közben, amikor aktívan látogatják a virágokat.

A szerzők szerint a helyzet különösen azért aggasztó, mert a beporzók populációi globálisan csökkenőben vannak, és a méhek ökológiai és gazdasági jelentősége felbecsülhetetlen. Ha az „inert” összetevők valóban hozzájárulnak ezekhez a hanyatlásokhoz – akár közvetlenül, akár más tényezőkkel együtt –, akkor ezt sürgősen fel kell tárni. A cikk ezért arra szólít fel, hogy a jövőben a kutatási figyelem és az erőforrások egy részét ezekre az eddig elhanyagolt anyagokra fordítsák, és hogy a szabályozás jobban tükrözze a valós kockázatokat.

Összességében az írás egyik legfontosabb üzenete, hogy az „inert” nem egyenlő az ártalmatlannal. Bár ezek az anyagok nem rovarölő céllal kerülnek a környezetbe, hatásuk a beporzókra valós, sokszor ismeretlen, és potenciálisan súlyos. A tudományos bizonytalanság önmagában is kockázat, ezért a szerzők szerint elengedhetetlen, hogy ezt a láthatatlan problémát komolyan vegyük – a méhek, az ökoszisztémák és végső soron az emberi élelmiszer-termelés jövője érdekében.

A bejegyzés alapjául szolgáló angol nyelvű cikket itt találhatjátok meg: https://royalsocietypublishing.org/rspb/article/289/1970/20212353/79328/Inert-ingredients-are-understudied-potentially

A beporzók, mint nehézfémszennyezést előrejelző szervezetek

Egy 2025-ben megjelent kutatás a házi (vagy nyugati mézelő) méhek (Apis mellifera) és a földi poszméhek (Bombus terrestris) összehasonlító vizsgálatát végezte, hogy megállapítsa, mennyire alkalmasak ezek a fajok a környezeti szennyezés – különösen a nehézfémek és más potenciálisan mérgező elemek – biológiai indikátoraként. Összességében a tanulmány rámutatott arra, hogy mind a házi méhek, mind a poszméhek kivételesen alkalmasak a nehézfém-szennyezés biológiai monitorozására. Mivel napi szinten érintkeznek a talajjal, a növényekkel és a levegővel, testükben jól tükröződik a környezet minősége. Az ilyen típusú integrált, több szinten végzett vizsgálatok segíthetnek pontosabban feltérképezni, hogyan terjednek a szennyező anyagok az ökoszisztémákban, és milyen hatással vannak a beporzók egészségére.

A kutatók Szerbia egyik legszennyezettebb ipari térségében, a Bor bányászati és kohászati komplexum környezetében gyűjtöttek talaj-, növény- és méh-mintákat, valamint összehasonlításként tiszta, természetes területekről is vettek mintákat. A cél az volt, hogy feltérképezzék, miként jutnak el a nehézfémek a talajból a növényeken keresztül a beporzók szervezetébe, illetve milyen különbségek mutatkoznak a két faj érzékenysége és felhalmozási mintázata között.

Az eredmények azt mutatták, hogy a fémek különböző módokon jutnak el a beporzókig. A lítium, a réz, a vas és a cink elsősorban a növényeken keresztül kerültek a méhek szervezetébe, vagyis a növények gyökerei felvették ezeket a talajból, majd továbbították a levelekbe és virágokba, ahonnan a méhek a nektár és a virágpor útján vették fel őket. Ezzel szemben a kadmium, az ólom, a króm és a nikkel főként a levegőből, a bányászati és kohászati tevékenységből származó por és gázok formájában rakódtak le a méhek testére vagy jutottak a virágokra. Ez a kettősség jól szemlélteti, mennyire összetett a környezeti szennyezőanyagok mozgása az ökoszisztémákban.

A kutatás egyik újdonsága az volt, hogy nemcsak a házi méheket, hanem a földi poszméheket is vizsgálta mint biológiai indikátorokat. A házi méhek jól ismert és gyakran használt fajok a környezet-monitorozásban, mivel nagy kolóniákban élnek, könnyen kezelhetők, és sokféle élőhelyen gyűjtenek táplálékot. Ugyanakkor nagy repülési távolságuk miatt nehéz pontosan meghatározni, honnan származik a szennyezés, amelynek ki vannak téve. A földi poszméhek ezzel szemben kisebb távolságon belül szerzik táplálékukat, és érzékenyebben reagálnak a helyi környezeti változásokra. A vizsgálat megerősítette, hogy a két faj kiegészíti egymást: a házi méhek jól tükrözik a szélesebb körű környezeti szennyezést, míg a poszméhek hatékonyabban mutatják ki a lokális problémákat.

A kutatás során a növények közül a vadzsálya (Salvia nemorosa) bizonyult kulcsfontosságúnak, mivel minden vizsgált helyszínen jelen volt, és hatékonyan halmozta fel a fémeket. A növények biokoncentrációs és bioakkumulációs értékei azt mutatták, hogy különösen a lítium és a réz esetében jelentős volt a felvétel és a továbbadás a virágokba, ami aztán közvetlen kapcsolatot teremtett a beporzókkal. Az is kiderült, hogy a talaj fémkoncentrációi gyakran meghaladták a megengedett értékeket, különösen a réz, a cink és az ólom esetében, ami a bányászati tevékenység hosszú távú környezeti hatásait tükrözi.

A házi méhekben a kutatók a metallotionein (AmMT) nevű gén aktivitását is mérték, amely érzékenyen reagál a fémterhelésre, és a szervezet védekezési válaszát mutatja. A génkifejeződés különösen a magas réz- és cinkszintű helyszíneken volt erőteljes, ami megerősíti, hogy ezek az elemek biológiai stresszt okoznak a méhek szervezetében. A metallotionein tehát hasznos biomarkernek bizonyult, amely révén a környezeti szennyezés nemcsak kémiai, hanem élettani szinten is nyomon követhető.

A kutatásnak fontos üzenete van a természetvédelmi és társadalmi szempontból is. A beporzók kulcsszerepet játszanak a mezőgazdaságban és a vadon élő növények fennmaradásában, így egészségi állapotuk a mi élelmiszer-biztonságunkkal és ökológiai stabilitásunkkal is összefügg. A nehézfémek és más ipari szennyezők nemcsak közvetlenül veszélyeztetik a méhek életképességét, hanem hosszú távon a növényi beporzás csökkenéséhez és az ökoszisztémák összeomlásához is vezethetnek. A tanulmány egyértelműen jelzi, hogy a bányászati és ipari tevékenységek során keletkező fémterhelést szigorúan ellenőrizni kell, és a méheket mint élő bioindikátorokat be kell vonni a környezeti monitoring rendszerekbe.

A forrásként használt angol nyelvű cikket itt olvashatjátok: https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S026974912501632X

A klímaváltozás és a tájhasználat befolyásolják a földi poszméhek genetikai változatosságát

A Molecular Ecology folyóiratban idén megjelent tanulmány (Hjort és mtsai 2025) egy izgalmas és rendkívül aktuális kérdést vizsgál: hogyan alakítja a klímaváltozás és a tájhasználat a poszméhek genetikai alkalmazkodását és túlélési esélyeit. A kutatás középpontjában a földi poszméh, Bombus terrestris áll, amely az egyik legelterjedtebb és legismertebb beporzó faj Európában, sőt, több kontinensen is megtalálható. Ez a faj ideális „modellorganizmus” a tudomány számára, mivel jól bírja a különböző környezeti feltételeket, mégis érzékenyen reagál az éghajlati és táji változásokra.

A kutatók Skandináviától a Földközi-tengerig terjedő mintavételi területeken több száz poszméh genomját elemezték, hogy feltérképezzék, milyen genetikai különbségek figyelhetők meg az eltérő klímájú és tájszerkezetű régiókban élő populációk között. A cél az volt, hogy kiderítsék, vajon az éghajlathoz és a tájhasználathoz kapcsolódó környezeti tényezők – például a hőmérséklet, a csapadék, a növényborítottság vagy az élőhelyek feldaraboltsága – irányított szelekciót váltanak-e ki a faj genetikai állományában.

A kutatás kimutatta, hogy a földi poszméhek populációi Európa különböző részein genetikailag eltérő irányú alkalmazkodást mutatnak, vagyis a természetes szelekció regionálisan más-más génváltozatokat részesít előnyben. A hűvös, csapadékos északi területeken élő populációkban például olyan gének emelkedtek ki, amelyek az energiagazdálkodással és a hidegtűréssel állnak kapcsolatban, míg a déli, melegebb régiókban a hőstressz és a kiszáradás elleni védekezést segítő génváltozatok domináltak. Ez arra utal, hogy a klímaváltozás új irányba „tereli” a faj evolúcióját, és a jövőben egyre nagyobb genetikai különbségek alakulhatnak ki az egyes régiók populációi között.

A tájhasználat – különösen a mezőgazdaság intenzitása és a természetes élőhelyek csökkenése – jelentős hatással volt a genetikai mintázatokra. A kutatás szerint a nagy kiterjedésű, egyhangú mezőgazdasági területeken élő poszméhek genetikai változatossága kisebb volt, ami arra utal, hogy az ilyen élőhelyek korlátozzák a gének áramlását, vagyis a populációk közti kapcsolatokat. Ezzel szemben a mozaikos, változatos tájak, ahol erdők, rétek és virágos mezsgyék váltják egymást, elősegítik a genetikai keveredést és ezzel a faj hosszú távú alkalmazkodóképességét.

Különösen érdekes megfigyelés, hogy a kutatók több olyan géncsoportot is azonosítottak, amelyek az immunrendszerrel, a méreganyagok lebontásával és az idegrendszeri szabályozással állnak összefüggésben, és amelyek szintén erős szelekció alatt állnak. Ezek a funkciók a poszméhek egészsége és túlélése szempontjából kulcsfontosságúak, és azt jelzik, hogy a modern környezet – a vegyszerek, a hőstressz és a kórokozók együttes hatása – összetett, többirányú evolúciós nyomást gyakorol a beporzókra.

A tanulmány jelentősége abban rejlik, hogy elsőként tárja fel ilyen részletesen a poszméhek genetikai alkalmazkodását a klíma- és tájváltozásokhoz kontinens-léptékben. Az eredmények arra figyelmeztetnek, hogy bár a földi poszméh ma még sikeres és gyakori faj, evolúciós stabilitása nem garantált. Ha a klímaváltozás gyorsabban zajlik, mint ahogy a faj genetikai alkalmazkodása lépést tud tartani vele, akkor hosszú távon akár ez az ikonikus faj is veszélybe kerülhet – és vele együtt sok más, kevésbé elterjedt beporzó is.

A kutatók kiemelik, hogy a genetikai diverzitás megőrzése kulcsfontosságú. A tájban zajló emberi beavatkozások – például a természetes élőhelyek helyreállítása, a virágos mezsgyék telepítése, a rovarbarát mezőgazdasági gyakorlatok – nemcsak a jelenlegi populációk fennmaradását segítik, hanem az evolúciós jövőjük biztosítását is. A genetikai sokféleség ugyanis olyan, mint egy „biztosítási alap”: minél változatosabb a faj genetikai állománya, annál nagyobb az esélye, hogy egyes egyedek képesek lesznek túlélni a jövő környezeti kihívásait.

Összességében a tanulmány azt üzeni, hogy a poszméhek – és általában a beporzók – nemcsak ökológiai, hanem evolúciós értelemben is frontvonalban állnak a klímaváltozással szemben. A természetes szelekció már most is alakítja őket, de az emberi tevékenység tempója sokszor gyorsabb, mint amire az evolúció válaszolni tudna. Éppen ezért a beporzók védelme nem csupán az élőhelyek megőrzését jelenti, hanem azt is, hogy lehetővé tesszük számukra az alkalmazkodás folyamatát – időt, teret és genetikai teret biztosítunk ahhoz, hogy a természet maga találja meg a túlélés útját.

A bejegyzés alapjául szolgáló cikket itt találhatjátok meg: https://onlinelibrary.wiley.com/doi/pdf/10.1111/mec.70141

Napelemparkok, mint a beporzók menedéke?

Egy 2025-ben, a Global Change Biology folyóiratban megjelent tanulmány (Blaydes és mtsai 2025) arra a kérdésre keres választ, hogy a napenergia-termelésre használt területek – azaz a napelemparkok – a jövőben képesek lehetnek-e menedéket nyújtani a poszméhek számára, miközben a tájhasználat és az éghajlat gyorsan változik.

A kutatók több mint ezer brit napelemfarmot (összesen 1042 helyszínt) elemeztek, és számítógépes modellek segítségével azt vizsgálták, hogy különböző jövőbeli társadalmi-gazdasági forgatókönyvek (a fenntartható fejlődéstől a fosszilis energia dominálta világig) mellett hogyan alakulhat a poszméhek egyedsűrűsége a napelemparkokon belül és azok környezetében 2050-re. A modell figyelembe vette a táj szerkezetét, a növényborítottságot, a fészkelőhelyek elérhetőségét és a táplálékforrásokat is.

Az eredmények szerint a napelemparkok kezelése sokkal nagyobb hatással van a poszméhek jelenlétére, mint a környező táj átalakulása. Azok a farmok, ahol a panelek közötti területeken és a széleken vadvirágos réteket alakítottak ki („meadow margins”), több mint kétszer annyi poszméhet támogattak, mint azok, ahol csupán rövidre nyírt gyepet („turf grass”) tartottak fenn. A különbség – átlagosan 120% – minden vizsgált jövőbeli forgatókönyvben megmaradt, vagyis a biodiverzitás-barát kezelés önmagában is jelentősen javíthatja a poszméhek életfeltételeit.

A táj egészét tekintve viszont a napelemfarmok hatása korlátozott volt: egy-egy telep önmagában nem tudta ellensúlyozni a mezőgazdasági tájak átalakulásának hatásait. A poszméhek számára a környező földhasználat, például az erdők, virágos gyepek, sövények és gabonafélék aránya meghatározóbb volt. Azonban ha több, egymáshoz közeli napelemparkot kezelnek természetvédelmi szemlélettel, együttesen javíthatják a beporzók élőhelyeinek táji szintű hálózatát és az ökológiai összeköttetésüket.

A három jövőbeli forgatókönyv közül a „fenntartható” világkép (Sustainability, RCP2.6–SSP1) bizonyult a legkedvezőbbnek a poszméhek számára. Ebben az elképzelt jövőben a mezőgazdaság kevésbé intenzív, több természetes élőhelyet hagy meg, és a városi területek is „zöldebbek”. Ezzel szemben a „fosszilis-alapú fejlődés” (Fossil-fuelled Development, RCP8.5–SSP5) esetében a mezőgazdaság további intenzifikációja, a természetes élőhelyek csökkenése és a virágforrások hiánya miatt a poszméhek számára csak a napelemparkok maradnának biztonságos szigetek. Ez a kontraszt jól szemlélteti, hogy a klímaváltozás és a földhasználat jövőbeli iránya közvetlenül befolyásolja a beporzók túlélési esélyeit.

A kutatás egyik legfontosabb üzenete, hogy a napenergia és a természetvédelem céljai nem állnak egymással ellentétben – sőt, a kettő összekapcsolható. Ha a napelemparkok tervezésekor és üzemeltetésekor tudatosan figyelnek a növényzetre, a virágzási időszakok folyamatosságára, a talajba fészkelő fajok igényeire és a kíméletes kaszálási gyakorlatra, akkor ezek az infrastruktúrák menedékként szolgálhatnak a klímaváltozás és az élőhelyvesztés által fenyegetett beporzók számára.

A tanulmány szerint Nagy-Britanniában 2050-re akár 90 000 hektárnyi területet is lefedhetnek napelemparkok, ami hatalmas lehetőséget kínál a beporzóbarát élőhelyek kialakítására, ha ezek tervezése ökológiai szempontokat is figyelembe vesz. A kutatók azonban figyelmeztetnek, hogy a kedvező hatások csak akkor érvényesülnek, ha a napelemparkokat hosszú távon is természetvédelmi módon kezelik, és ha a telepítések nem szorítják ki a természetes élőhelyeket, hanem kiegészítik azokat.

Összességében a tanulmány egy reménykeltő, de egyben realista képet fest: a megújuló energiaforrásokra való átállás nem feltétlenül jelent újabb veszélyt a természetre – ellenkezőleg, a napelemparkok a jövő „mini rezervátumaivá” válhatnak, amelyek hozzájárulnak a poszméhek és más beporzók fennmaradásához. Ehhez azonban tudatos tervezésre, megfelelő növényzetre és a biodiverzitás védelmét szem előtt tartó gazdálkodásra van szükség. A tanulmány ezzel azt is üzeni, hogy az energiaátmenet és a természet helyreállítása kéz a kézben is járhat, ha az emberi döntések valóban a fenntarthatóságot helyezik előtérbe.

A beszámoló alapjául szolgáló cikket itt érhetitek el: https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/41058594/

Hatékony természetvédelmi kezelések a beporzók védelmében

Kulow és munkatársai idén megjelent tanulmányukban (Kulow és mtsai 2025) egy Németország-szerte végzett, nagyszabású terepvizsgálat eredményeit mutatják be, amely azt vizsgálta, hogyan hatnak a helyi természetvédelmi intézkedések a vadméhek – köztük a poszméhek és magányos méhek – sokféleségére és egyedszámára az intenzíven művelt mezőgazdasági tájakon. A kutatók 18, egyenként 1 km²-es mezőgazdasági tájat elemeztek, amelyek fele olyan gazdaságokhoz tartozott, ahol különféle természetvédelmi beavatkozásokat (például virágos sávok, ugarterületek, kíméletes gabonatermesztés) alkalmaztak, míg a másik fele kontroll területként szolgált, ahol ilyen intézkedések nem, vagy csak minimálisan voltak jelen.

A vizsgálat több mint 1700 vadméhet és 117 fajt azonosított, köztük poszméheket és magányos méheket is. Az eredmények szerint már néhány évvel a természetvédelmi intézkedések bevezetése után is mérhetően nőtt a méhek fajgazdagsága és egyedszáma, különösen ott, ahol nagyobb területen és jobb minőségben valósultak meg a beavatkozások. Különösen a ritka és a magányosan élő méhfajok reagáltak érzékenyen és pozitívan: az ilyen területeken nemcsak több egyedet, hanem több ritka fajt is találtak. Például minden hektárnyi természetvédelmi beavatkozás átlagosan 10–18%-kal növelte a méhek számát, és már 2–3 hektárnyi virágos élőhely is érezhető hatást gyakorolt a populációkra.

A poszméhek és a gyakori fajok esetében a kutatás azt mutatta, hogy a tájszintű növénykultúra-változatosság – tehát az, ha egy adott tájban többféle növény terem és kiegyensúlyozottabb arányban – különösen fontos szerepet játszik. Ez valószínűleg azért van, mert a változatos terményösszetétel folyamatosabban biztosít virágzó növényeket és táplálékot az egész szezon során.

Érdekes módon a természetes élőhelyek jelenlétének (pl. erdősávok, gyepfoltok, mezsgyék) és a tájszerkezet mozaikosságának (például a parcellák határainak sűrűsége) ebben a vizsgálatban nem volt kimutatható hatása a méhpopulációkra. A kutatók szerint ez valószínűleg azért van, mert a legtöbb vizsgált területen az ilyen féltermészetes élőhelyek minősége alacsony volt – például a szegélyek gyakran gyommentesek vagy vegyszerezettek voltak, így kevés virágot és fészkelőhelyet biztosítottak. Ugyanakkor a tömegvirágzású növények (mint az olajrepce) sem bizonyultak elegendőnek a méhek számára: ezek rövid ideig nyújtanak bőséges táplálékot, de a szezon nagy részében nem pótolják a változatos virágforrásokat.

A kutatás egyik legfontosabb üzenete, hogy a kisléptékű, célzott természetvédelmi beavatkozások is hatékonyak lehetnek tájszinten, és hogy a méhpopulációk nemcsak a mennyiségre, hanem a minőségre is érzékenyek. A virágos sávok, ugarfoltok és kíméletes művelés nemcsak több nektárt és pollent biztosítanak, hanem zavartalan fészkelőhelyet is kínálnak, ami különösen a talajba fészkelő fajok számára létfontosságú.

A tanulmány tehát reményteli képet fest: a beporzók hanyatlása nem megállíthatatlan folyamat. Néhány hektárnyi virágos élőhely és változatos növénytermesztés is jelentősen hozzájárulhat a vadméhek megőrzéséhez, különösen az intenzív mezőgazdasági térségekben. A klímaváltozással, a földhasználat intenzifikációjával és az élőhelyvesztéssel szemben a helyi természetvédelmi intézkedések és a gazdálkodás diverzifikálása együttesen jelenthetnek hatékony választ – nemcsak a méhek, hanem az agrártájak életközösségeinek érdekében is.

A forrásként használt angol nyelvű cikket itt olvashatjátok: https://link.springer.com/article/10.1007/s10531-025-03183-x

Az aszályos időszakok közvetlenül is veszélyeztethetik a beporzókat!

Egy nemrég megjelent tanulmányban (Thuma és mtsai 2025) hét éven át vizsgálták a kutatók, hogy hogyan hatnak az aszályos időszakok a poszméhek (Bombus nemzetség) fészeksűrűségére Massachusetts államban. A kutatók kimutatták, hogy aszályos években jóval kevesebb poszméhfészek található a vizsgált területeken, ami arra utal, hogy a szárazság közvetlenül is csökkenti a populációk nagyságát. Átlagosan 19,3 fészek volt normál években, míg csak 11,3 aszályos időszakban. Ez az első olyan terepi vizsgálat, amely több év adatsorát elemezve közvetlenül igazolja: az aszály valóban képes visszavetni a vadon élő poszméhek állományait.

A kutatás során az Észak-Amerikában gyakori Bombus impatiens és a B. griseocollis fajokat követték nyomon, valamint négy ritkább fajt. Az eredmények szerint a ritka fajok teljesen eltűntek a mintaterületekről az első komoly aszály után, és a vizsgálat további éveiben sem tértek vissza, míg a két gyakoribb faj a száraz időszakokat követően gyorsan regenerálódott. Ez azt sugallja, hogy a klímaváltozással összefüggő szélsőségek elsősorban a ritkább, sérülékenyebb fajokat veszélyeztetik, míg a közönségesebb poszméhek átmenetileg képesek alkalmazkodni.

A kutatók szerint az aszály hatása leginkább a virágos növényekre gyakorolt közvetett hatásokon keresztül érvényesül. A szárazság csökkenti a virágok mennyiségét, a nektár és pollen minőségét, valamint a virágzás időzítése is eltolódhat. Emiatt a poszméhek kevesebb és gyengébb táplálékforráshoz jutnak, ami a kolóniák kisebb méretéhez, kevesebb utódhoz és végső soron a populációk visszaeséséhez vezethet. A kutatás nem talált bizonyítékot arra, hogy a fészkek túlélése vagy a dolgozók aktivitása közvetlenül változott volna az aszály idején — tehát nem az egyes családok lettek kisebbek, hanem kevesebb új fészek alakult ki.

Érdekesség, hogy aszályos években a B. impatiens gyakrabban fészkelt erdőkben, mint réteken. Az erdők hűvösebb mikroklímát és nagyobb páratartalmat biztosítanak, ami valószínűleg kedvezőbb feltételeket teremt a szárazság idején. Ez azt jelzi, hogy a változatos élőhelyek – például erdők, rétek, nedves területek mozaikja – segíthetnek a beporzók fennmaradásában a klímaváltozás idején.

A tanulmány fontos következtetése, hogy a klímaváltozás okozta gyakori és intenzív aszályok nemcsak a növényzetet, hanem a beporzók populációit is alapvetően befolyásolják, sőt, ezek a hatások a táplálékháló egészére kiterjedhetnek. Mivel a poszméhek számos vadon élő és mezőgazdasági növény szaporodásában kulcsszerepet játszanak, az állományaik csökkenése közvetve az élelmiszer-termelésre és az ökoszisztémák stabilitására is kihat. A szerzők hangsúlyozzák, hogy hosszú távú, rendszeres megfigyelésekre van szükség ahhoz, hogy pontosan megértsük, miként reagálnak a rovarpopulációk az időjárási szélsőségekre.

Összességében a tanulmány egy aggasztó, de egyben reményteli képet rajzol: bár az aszályok rövid távon súlyosan visszavethetik a poszméhek állományait, a gyakori fajok képesek gyors regenerációra, különösen akkor, ha változatos, mozaikos élőhelyek állnak rendelkezésükre. A kutatás arra is figyelmeztet, hogy a ritkább beporzók eltűnése súlyos veszteség, amely hosszú távon a növényvilág sokféleségét és az emberi jólétet is veszélyezteti. A klímaváltozás korában tehát a természetes élőhelyek védelme, a vízháztartás megőrzése és a hosszú távú monitoring kulcsfontosságú a poszméhek – és velük együtt a beporzás ökológiai hálózatának – fenntartásához.

A bejegyzés alapjául szolgáló angol nyelvű cikket itt találhatjátok meg: https://royalsocietypublishing.org/doi/epdf/10.1098/rspb.2025.1010

Kérdőíves felmérésünk 2025. szeptember 30-án befejeződik!

Nagyszabású felmérésünk a rovarölő hatóanyagok mindennapi használatáról a végéhez közeledik. Az elmúlt hat hónap alatt több mint 600-an töltötték ki azt az online kérdőívet, amely segítségével vizsgálni tudjuk a gazdálkodók és a hobbikertészek szerhasználati szokásait, az egyes hatóanyagok használatával kapcsolatos döntéseiket befolyásoló tényezőket. A gyűjtött adatok segítségével emellett azt is pontosabban meghatározhatjuk, hogy mely hatóanyagok és alkalmazási szokások jelentik a legnagyobb kockázatot a beporzók számára hazánkban.

Mindenki, aki korábban még nem töltötte ki a kérdőívet, szeptember 30-ig még megteheti erre a LINKRE kattintva.

Ezúton is köszönjük azoknak a kiskerttulajdonosoknak és gazdálkodóknak, akik részt vettek a felmérésünkben, ezáltal hozzájárulva a kutatás sikeréhez!

Miért lettek a poszméhek a tudomány kedvencei?

A poszméhek nemcsak a virágoskertek gyakori vendégei, hanem a modern tudomány egyik legsokoldalúbb modellállatai is. A három leggyakrabban vizsgált fajon – Bombus terrestris (főleg Európában), B. impatiens (Észak-Amerikában) és B. ignitus (Ázsiában) – végzett vizsgálatok az elmúlt harminc évben számos kutatási áttöréshez vezettek. De mit is tanulhatunk pontosan a poszméhektől, és miért éppen ők lettek a tudomány új kedvencei?

A beporzó rovarokon végzett tudományos vizsgálatok történetében sokáig a házi méh (Apis mellifera) uralta a terepet. Ez nem meglepő: az emberek évezredek óta tartanak méheket, a kaptárok könnyen hozzáférhető kutatási rendszert kínálnak, és az anyagcsere-folyamatok, viselkedés, kommunikáció és társadalmi szerveződés sokféle szempontból tanulmányozható segítségükkel. Ám a házi méh viselkedése olyan különleges és specializált, hogy nem igazán képviseli a méhfélék 20 000 fajt számláló sokszínű családját. A tudósoknak más modellekre is szükségük volt – így kerültek az előtérbe a poszméhek.

A poszméhek (Bombini nemzetség) különlegessége abban rejlik, hogy jól ötvözik a laboratóriumi és terepi kutatások előnyeit. Bár természetes élőhelyük változatos – az északi féltekétől Dél-Amerikáig megtalálhatók –, bizonyos fajaik (például Bombus terrestris vagy B. impatiens) könnyen tenyészthetők laboratóriumi körülmények között. Az 1990-es évektől kezdődően a kereskedelmi célú poszméh-tenyésztés – például az üvegházi termesztésű paradicsom beporzása céljából – lehetővé tette a kutatók számára, hogy bármikor hozzáférhessenek egészséges, kontrollált környezetben nevelt kolóniákhoz. Ez forradalmasította a velük való kutatásokat.

A poszméhek ideálisak különböző viselkedési és ökológiai vizsgálatokhoz, mivel kis kolóniákban élnek, tagjaik egyedileg jelölhetők és követhetők, illetve könnyen taníthatók is. Nem igényelnek bonyolult méhészeti szaktudást, és olyan házi készítésű kísérleti eszközökben is tesztelhetők, mint labirintusok vagy arénák. A kutatók gyakran használják őket modellfajként a beporzó rovarok tanulási képességeinek, emlékezetének, döntéshozatalának és térbeli tájékozódásának vizsgálatára. Ezek a vizsgálatok azt is segítik megérteni, hogyan képesek ezek az apró aggyal rendelkező állatok komplex viselkedési formákra, és hogyan tanulnak meg hatékonyan forrást keresni anélkül, hogy a méhek híres „táncnyelvére” támaszkodnának.

A poszméhek a táplálkozásbiológia, agroökológia és kognitív tudományok mellett fontos modelljei a parazita-gazda kapcsolatoknak is. Kísérletekkel kimutatták például, hogy miként hatnak különféle kórokozók a kolónia működésére, és hogyan befolyásolja a fertőzés a viselkedést vagy a túlélési esélyeket. Ez különösen fontos a beporzók világszerte tapasztalható hanyatlásának tükrében – a poszméh-modellek révén ugyanis olyan veszélyeket lehet feltérképezni, amelyek más, vadon élő beporzókat is nagy valószínűséggel érintenek.

A poszméhkutatás gyakorlati hatása is jelentős: a mezőgazdasági termelésben pótolhatatlan szerepük van, különösen azon növények esetében, amelyeket hatékonyabban poroznak be, mint a házi méhek. Ráadásul a kereskedelmi célú poszméhek használata ökológiai kockázatokat is hordoz (például idegen fajok betelepítése révén), így a velük kapcsolatos kutatások nemcsak a hasznosításukat segítik, hanem az effektív környezetvédelmi szabályozás megalkotásához is hozzájárulhatnak.

A poszméhek segítségével várhatóan további bepillantást nyerhetünk az állati viselkedés evolúciójába, az idegrendszeri működések ökológiai hátterébe, illetve a természetes beporzási rendszerek fenntarthatóságába is. Ahogy egyre több kutatócsoport választja őket vizsgálataik modelljeként, úgy válik egyre világosabbá: a poszméhek nemcsak aranyosak és hasznosak, de tudományos kutatások számára is nélkülözhetetlenek.

A bejegyzés alapjául szolgáló cikket itt találhatjátok: https://link.springer.com/article/10.1007/s13592-024-01138-9

Hamarosan kezdődik az Ento25, a rovarkutatások egyik legizgalmasabb nemzetközi találkozója Glasgow-ban

Glasgow ad otthont idén szeptember 9.–11. között az Ento25-nek, a Royal Entomological Society éves konferenciájának, amely a rovarok – különösen poszméhek, bogarak, kártevők és hasznos rovarfajok – kutatására fókuszál. A konferencia hazai és nemzetközi kutatókat, hallgatókat, szakembereket és ipari szereplőket gyűjt össze, hogy megosszák egymással legújabb eredményeiket és közösen formálják a rovarokon végzett kutatások jövőjét.

A helyszín a University of Strathclyde modern Technology & Innovation Centre-e, ahol három napon át olyan plenáris előadások és szekciók zajlanak, melyek átfogják az rovarvilág változásaitól kezdve a genetikai innovációkon át a gyakorlati alkalmazásokig minden fontos témát. A rendezvényt négy elismert helyi kutató előadásai vezetik: Gail Jackson (Edinburgh), Ali Karley (James Hutton Institute), Mauro Pazmino Betancourth (Glasgow) és Fiona Highet (SASA, Edinburgh) koordinálásával kerül lebonyolításra.

A rendezvény különlegessége, hogy hibrid formátumban zajlik: aki nem tud személyesen ott lenni, az online is bekapcsolódhat, élő közvetítéssel, beszélgetésekkel és lehetőséggel arra, hogy előadásokat vagy posztereket mutasson be . Az online részvétel – akár három napra – vetekszik a személyes program tartalmával, így a globális közösség is teljes értékű élményhez jut.

A társasági program sem marad el: a hivatalos megnyitó a Glasgow Városházán lesz, ahol a város képviselői fogadják a résztvevőket, de tervben van zenés vacsora és hagyományos skót “cèilidh” is – mindezek jó alkalmat adnak a szakmai kapcsolatok elmélyítésére.

Az általános regisztrációra augusztus 15-ig van lehetőség, diákoknak és a társaság tagjainak kedvezményes jegyek is rendelkezésre állnak.

Az Ento25 kiváló lehetőség arra, hogy kutatóként vagy érdeklődőként bepillantást nyerjünk a legmodernebb rovarkutatásokba és találkozzunk a legismertebb szakemberekkel.

A rendezvény honlapja itt érhető el: https://www.royensoc.co.uk/event/ento25/

Pollinator Partnership – a beporzók védelméért és megőrzéséért a közösségi összefogás erejével

A Pollinator Partnership egy amerikai nonprofit szervezet, amely 1997-ben született meg azzal a céllal, hogy világszerte elősegítse a beporzók – méhek, pillangók, madarak és más állatok – védelmét és támogatását. Ma a világ legnagyobb, kizárólag pollinátorokra fókuszáló civil szervezete, amelynek programjai Ázsiától Észak-Amerikáig terjednek.

A szervezet missziója: elősegíteni a beporzó fajok fennmaradását – ez kulcsfontosságú az élelmiszer-termeléshez és az ökoszisztémák stabilitásához is. Stratégiájuk négy pilléren nyugszik: élőhely-védelem, tudományos kutatás, oktatás és társadalmi együttműködés.

A szervezet honlapján (https://www.pollinator.org/) számtalan hasznos segédanyagot találhatunk:

• Beporzásbarát kertészkedéshez részletes gyakorlati útmutatók, kerttervezési sablonok és „Bee Friendly Gardening” program bemutatása;
• Gazdálkodóknak támogatás „Bee Friendly Farming” elnevezéssel, valamint peszticid-használati javaslatok a beporzók megóvásához;
• Oktatási segédanyagok gyerekeknek.

Emellett a honlapon hozzáférhetsz könyvekhez, brosúrákhoz, kertészeti plakátokhoz, beporzókat azonosító segédanyagokhoz és tudományos blogokhoz, illetve részletes információkat találhatsz a Pollinator Partnership által szervezett eseményekről és a partneri együttműködések keretében futó programokról is.

Bemutatkozik a HUN-REN ATK Viselkedésökológiai és Pollinációs Labor!

Ha érdekel, hogy a kutatócsoportunk a „beporzó szemmel” projekten kívül milyen egyéb tudományos kérdésekkel foglalkozik, akkor látogass el weboldalunkra, amelyet erre a linkre kattintva érhetsz el: 

https://beplab.wixsite.com/labsite

Különleges beporzó rovarok – 2. rész

Az alma az egyik legfontosabb és legelterjedtebb gyümölcs a világon, termesztése pedig nagymértékben függ a rovarbeporzástól. A beporzók – különösen a méhek – hozzájárulása a gyümölcsök mennyiségéhez és minőségéhez kiemelkedően fontos, ezért a kutatók világszerte keresik azokat a fajokat, amelyek hatékonyan segíthetik az almatermesztést. Fliszkiewicz és Giejdasz 2023-as tanulmányának középpontjában a faliméhekhez (Osmia nemzetség) tartozó vörös faliméh (Osmia bicornis, korábbi nevén Osmia rufa) áll, amely egy vadon élő, de mesterségesen is nevelhető méhfaj, és különösen hatékonynak tűnik az almaültetvények beporzásában.

A kutatás célja az volt, hogy felmérje, mennyire hatékony beporzó a vörös faliméh három különböző almafajta (Lobo, Piros és Champion) esetében. A vizsgálat egy lengyelországi almaültetvényben zajlott, ahol háromféle beporzási módot hasonlítottak össze: az egyik csoportot kizárták a beporzó rovaroktól (önbeporzás), a másikat kizárólag vörös faliméhekkel látták el (kontrollált beporzás), a harmadik csoport pedig szabadon hozzáférhető volt minden beporzó számára (nyílt beporzás). A kutatók azt vizsgálták, hogy ezek a különbségek hogyan hatnak a termékenyülésre, a terméshozamra és a gyümölcsök magtartalmára.

Az eredmények azt mutatták, hogy a vörös faliméh megbízható és hatékony beporzónak bizonyult. Bár a legjobb eredményeket a nyílt beporzás adta – ahol a méhek, poszméhek és más rovarok együtt voltak jelen –, a faliméhekkel történt beporzás is jelentős javulást hozott az önbeporzáshoz képest. Azokon a fákon, amelyeket kizárólag a vörös faliméh porzott be, a virágok 49–69%-ából fejlődött ki gyümölcskezdemény, és az érés után is 19–33% maradt meg. Ez már önmagában is gazdaságosan elfogadható termésszintet jelent.

A gyümölcsök száma és tömege szintén jelentősen nőtt, ha faliméhek voltak jelen. Egy önbeporzott Lobo például alig adott néhány gyümölcsöt (átlagosan 0,24 kg), míg ugyanennek a fajtának a faliméhekkel beporzott fái átlagosan 8,4 kg termést hoztak – ez csaknem eléri a nyílt beporzású fák 8,7 kg-os átlagát. A másik két fajta esetében is hasonló volt a tendencia: a faliméhek által beporzott fák termése jelentősen felülmúlta az önbeporzott fákét, még ha a nyílt beporzás eredményeit nem is mindig érték el. A magok száma a gyümölcsökben közvetetten szintén a beporzás sikerességét jelzi. A több mag nemcsak jobb megtermékenyítést jelez, hanem szoros összefüggésben áll a gyümölcs méretével, alakjával és ízével is. A vizsgálatban a vörös faliméhekkel beporzott gyümölcsökben jóval több mag fejlődött, mint az önbeporzott fák gyümölcseiben. A Lobo esetében például az önbeporzott gyümölcsökben általában egyetlen mag sem fejlődött, míg a faliméhes csoportban gyakran 6–16 mag is volt egy almában – ami a piaci minőség szempontjából kiemelkedően fontos.

Bár a faliméhekkel történő beporzás nem minden esetben érte el a nyílt beporzású környezet hatékonyságát – amit többféle rovar jelenléte is elősegíthet –, mégis azt bizonyítja, hogy a vörös faliméh önmagában is képes megfelelő mennyiségű és minőségű gyümölcsöt eredményezni. Az is kiderült, hogy a beporzás hatékonyságát befolyásolhatja az, hogy milyen pollent tudnak elérni a méhek: a kísérletben használt virágzó ágakból származó pollen mennyisége és elhelyezése korlátozó tényező lehetett. Ezt figyelembe véve a kutatók arra következtettek, hogy egy jól szervezett faliméh-telepítés esetén, megfelelő pollenforrások biztosításával, a faj még hatékonyabb beporzást biztosíthat.

A vörös faliméh különlegessége abban is rejlik, hogy viszonylag könnyen kezelhető: mesterséges fészkeket fogad el, rövid repülési távolsága miatt kisebb a betegségterjesztés kockázata, és jól alkalmazkodik az almafák virágzási idejéhez. Ráadásul olyan növényeket kedvel, amelyekből könnyen gyűjt pollent – és az alma pontosan ilyen.

Összességében a kutatás eredményei világosan rámutatnak arra, hogy a vörös faliméh kiválóan alkalmas az almáskertek beporzójaként való felhasználásra. Használata különösen indokolt ott, ahol a természetes beporzók száma csökken, vagy ahol nem elegendő a háziméhek által végzett beporzás. A faliméhek alkalmazása nemcsak javíthatja a terméshozamot, hanem elősegítheti a szebb, piacképesebb almák fejlődését is, így fontos szerepük lehet a beporzási szolgáltatások diverzifikálásában.

A bejegyzésben hivatkozott cikket itt olvashatjátok: https://sciendo.com/fr/article/10.2478/jas-2023-0011?tab=article

Kettős nyomás alatt: a klímaváltozás és a tájhasználat együttes hatása a poszméhekre

Mint tudjuk, a poszméhek nemcsak a természetes ökoszisztémákban töltenek be fontos szerepet, hanem számos mezőgazdasági növény beporzását is végzik. Az utóbbi években pedig egyre több jel utal arra, hogy e beporzók világszerte visszaszorulóban vannak. Newbold és munkatársai 2025-ben megjelent kutatása arra kereste a választ, hogy hogyan hat a poszméhek előfordulási valószínűségére az ember által alakított tájak, a helyi és tágabb környezeti tényezők, valamint a klímaváltozás – külön-külön és egymással kölcsönhatásban.

A kutatók Észak-Amerikából és Európából gyűjtött adatok alapján vizsgálták 49 különböző poszméhfaj előfordulását több ezer helyszínen. A cél az volt, hogy megértsék, miként reagálnak a poszméhek az olyan tényezőkre, mint például a természetes élőhelyek aránya a tájban, a mezőgazdasági vegyszerek (különösen a rovarirtók) használata, a tájhasználat története, valamint a hőmérséklet-változás. A vizsgálat egyik újdonsága, hogy nemcsak az aktuális éghajlati viszonyokat, hanem a fajok úgynevezett „termikus niche”-ét (vagyis azt, hogy milyen hőmérséklet-tartományban érzik jól magukat) is figyelembe vették.

Az eredmények szerint azokban a tájakban, ahol sok természetes élőhely maradt meg, a poszméhek előfordulási valószínűsége általában magasabb – különösen az ember által módosított területeken, mint például a városokban vagy mezőgazdasági földeken. Azonban ez az előny nem érvényesül ott, ahol a táj már régóta – akár évszázadok óta – emberi beavatkozás alatt áll. Ilyen helyeken még a természetes élőhelyeken is kisebb valószínűséggel fordulnak elő poszméhek.

A vegyszerek hatása különösen érdekes: a természetes területeken, amelyek gyakran a mezőgazdasági területek szomszédságában találhatók, a rovarirtók erőteljesen csökkentették a poszméhek előfordulását. Ezzel szemben magukban a mezőgazdasági területeken ez a hatás alig volt kimutatható – valószínűleg azért, mert ezekben a zavart környezetekben már eleve csak olyan fajok fordulnak elő, amelyek képesek tolerálni az adott területen rendszeresen használt peszticideket.

A klímaváltozás hatása sem egyértelmű. Azokon a területeken, ahol a hőmérséklet az elmúlt évtizedekben erősen megnőtt, a poszméhek előfordulása a természetes élőhelyeken alig változott, de az emberi tájhasználatú területeken enyhe növekedést mutatott. Ez azért lehet, mert ezeken a területeken már eleve olyan fajok fordulnak elő, amelyek jobban bírják a magasabb hőmérsékletet, így számukra a felmelegedés hatásai nem jelentenek akkora kihívást. Ugyanakkor azok a populációk, amelyek a saját fajuk hőigényének szempontjából a leginkább optimális környezetben élnek, érzékenyebbek voltak a tájhasználat módjára, mint a szélsőséges hőmérsékleteken élő társaik.

A kutatók modellszámításai alapján az emberi tevékenységek – beleértve a klímaváltozást, a táj átalakítását és a vegyszerek használatát – a poszméhek előfordulásának valószínűségét a természetes élőhelyeken 44%-kal, az ember által módosított területeken pedig 55%-kal csökkentették ahhoz a feltételezett állapothoz képest, amikor még nem volt emberi beavatkozás és klímaváltozás.

Az eredmények arra utalnak, hogy a poszméhek sokfélesége nemcsak a mezőgazdaságban, hanem a természetes élőhelyeken is komoly veszélyben van – részben épp a mezőgazdaság hatásai miatt. A tanulmány különösen hangsúlyozza, hogy a hatások nem elszigeteltek: a klímaváltozás és a tájhasználat együttesen, egymást felerősítve alakítják a poszméhek sorsát. Ez a kölcsönhatás különösen fontos, hiszen ha csak az egyik tényezőt vizsgáljuk (például csak a klímaváltozást), akkor félrevezető képet kaphatunk a beporzók valós veszélyeztetettségéről.

A poszméhek visszaszorulása nem csupán ökológiai probléma, hanem közvetlen hatással lehet az élelmiszertermelésre is, hiszen számos haszonnövény – például paradicsom, paprika vagy áfonya – hatékony beporzásához nélkülözhetetlenek. Épp ezért különösen fontos, hogy a jövőbeli természetvédelmi és mezőgazdasági stratégiák ne csak külön-külön kezeljék a klímaváltozás és a tájhasználat hatásait, hanem felismerjék ezek összetett kapcsolatát is. A poszméhek előfordulásának esélye szorosan összefügg azzal, hogyan alakítjuk a környezetünket – nemcsak most, hanem az elmúlt évszázadokban is –, és hogy milyen gyorsan változik az éghajlat. A kutatás világossá teszi, hogy ha fenn akarjuk tartani a poszméhek sokféleségét, akkor nem elegendő csak az egyik nyomást enyhíteni: összehangolt, soktényezős megközelítésre van szükség.

A bejegyzés alapjául szolgáló angol nyelvű cikkeket itt olvashatjátok: https://onlinelibrary.wiley.com/doi/pdf/10.1111/ele.70145

Különös éjszakai beporzók, a denevérek

Amikor a beporzókra gondolunk, elsőként rendszerint a méhek, lepkék vagy más viráglátogató rovarok jutnak eszünkbe. A természet azonban sokkal gazdagabb és meglepőbb megoldásokat kínál a virágbeporzás „problémájára”. A trópusi és szubtrópusi ökoszisztémák egyik titkos főszereplője a denevér – pontosabban a gyümölcs- és nektárevő denevérek, akik számos növényfaj számára nélkülözhetetlen beporzók.

Bár a denevérek általi beporzás kevesebb növényre jellemző, mint a rovar- vagy madárbeporzás, hatása annál jelentősebb. Világszerte legalább 528 növényfaj ismert, amely elsődlegesen denevérekre támaszkodik a beporzásban – köztük olyan gazdaságilag is fontos növények, mint az agávé és a különböző gyümölcsfajok (például a banán és a durián). A denevérek elsősorban éjszaka aktívak, és jellemzően erősen illatos, nagy, fehér vagy világos színű virágokat látogatnak, amelyek éjszaka nyílnak. Ezek a virágok gyakran nagy mennyiségű, cukrokban gazdag nektárt kínálnak, és úgy alakultak ki, hogy könnyen hozzáférhetők legyenek a denevérek számára. Sok faj repülés közben szívja ki a nektárt, így a virágok gyakran erős szárúak vagy lelógnak, hogy megkönnyítsék a megközelítést. Egyes növények olyan mértékben alkalmazkodtak a denevérekhez, hogy virágjaik a táplálékkereső denevérek számára „hallhatóvá” váltak: úgy verik vissza azok echolokációs hangjait, hogy a még nem látogatott, nektárral teli virágok könnyebben észlelhetők legyenek a sötétben.

A denevérek által végzett beporzás nemcsak biológiai érdekesség, hanem komoly ökológiai és gazdasági tényező is. Ezek az állatok gyakran járulnak hozzá az erdők megújulásához és az élelmiszernövények terméshozamához. Az agávé például – amelyből a tequila is készül – szinte teljes mértékben denevérbeporzásra támaszkodik, akárcsak számos trópusi gyümölcsfa. Egyes becslések szerint a denevérek által végzett beporzás és magterjesztés gazdasági értéke több milliárd dollár évente.

A denevérek világszerte veszélyeztetettek az élőhelyek pusztulása, a mezőgazdasági vegyszerek, a vadászat és az élőhelyükként szolgáló barlangok zavarása miatt. Mivel szerepük gyakran láthatatlan marad, védelmük háttérbe szorul a közismertebb beporzókéhoz képest. A természetvédelmi stratégiák kialakításánál fontos lenne figyelembe venni a denevérek jelentőségét a beporzási hálózatokban – különösen a trópusokon, ahol sok faj kizárólag rájuk támaszkodik.

A beporzási tevékenységük mellett a denevérek kulcsszerepet játszanak a rovarpopulációk szabályozásában, a magterjesztésben és az élőhelyek egészségének fenntartásában is. Egyetlen rovarevő denevér egyetlen éjszaka alatt több ezer rovart is elfogyaszthat – köztük olyanokat, amelyek komoly károkat okoznak a mezőgazdaságban. A gyümölcsevő denevérek – főként a trópusi régiókban – fontos szerepet játszanak a magok terjesztésében is. Amikor ezek az állatok gyümölcsöt fogyasztanak, a magokat gyakran nagy távolságra juttatják el, majd a székletükben kihullajtják azokat. Ez különösen hasznos lehet az emberi zavarásoknak – például erdőirtásnak vagy erdőtüzeknek – kitett élőhelyeken, mivel elősegíti a növényzet természetes regenerálódását a gyors növekedésű, pionír növények terjesztésével.

A denevérek nem csupán rémisztő legendák szereplői vagy vérszívó fenevadak – sokkal inkább az éjszakai beporzás nélkülözhetetlen résztvevői. Ahogy jobban megismerjük őket, egyre világosabbá válik, hogy jelenlétük nemcsak különleges, hanem kulcsfontosságú is a természet sokszínűségének fenntartásában.

A bejegyzés elkészítéséhez felhasznált angol nyelvű cikkeket itt olvashatjátok: https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC2766192/ https://besjournals.onlinelibrary.wiley.com/doi/full/10.1111/1365-2664.13545 https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S2351989419302422

Klímaváltozás hatása a beporzókra

Az éghajlatváltozás az utóbbi évtizedek egyik legsúlyosabb globális problémája, amely egyre szélesebb körben érinti az élővilágot. A hőmérséklet emelkedése és az extrém időjárási események – mint például a hőhullámok vagy hosszú aszályos időszakok megjelenése és gyakoribbá válása – nemcsak az emberek életét nehezítik meg, hanem komoly kihívások elé állítják az ökológiai rendszereket is. Különösen aggasztó ez a beporzó rovarok szempontjából, amelyek kulcsszerepet játszanak a természetes ökoszisztémák virágzó növényeinek szaporodásában és számos mezőgazdasági haszonnövény – zöldségek, gyümölcsök, olajos magvak – előállításában is.

Az éghajlatváltozás negatívan hathat a beporzók elterjedésére, populációik méretére és befolyásolhatja viselkedésüket is. Például egy átfogó, hosszú távú vizsgálat (Soroye és mtsai 2020) során 66 poszméhfaj előfordulását követték nyomon Észak-Amerikában és Európában 1901 és 2014 között, és azt találták, hogy a melegebb hőmérsékletek egyre gyakoribbá válása meghaladja az alapvetően hűvösebb éghajlathoz alkalmazkodott poszméhek történelmileg megszokott hőmérsékleti tűrőképességét, növelve a helyi populációk kipusztulásának kockázatát. Összességében a kutatás kimutatta, hogy a poszméhek előfordulási valószínűsége átlagosan 46%-kal csökkent Észak-Amerikában és 17%-kal Európában a vizsgált időszakban.

A fejlődésük során tapasztalt túl magas hőmérséklet szintén káros hatással lehet a beporzó rovarokra. Az ilyen stresszhatások megnövelhetik egyes fajok lárváinak és a kifejlett egyedeinek elhullását, csökkentve ezzel az adott populáció egyedszámát. Ez nemcsak az adott év beporzási teljesítményét befolyásolhatja negatívan, hanem hosszú távon is súlyos következményekkel járhat a faj fennmaradása szempontjából.

A beporzó rovarok számára az illatok, azaz a virágok által kibocsátott illékony vegyületek különösen fontos szerepet játszanak abban, hogy megtalálják a megfelelő virágokat, ahol táplálékhoz juthatnak. Ezek az illatok sokszor őszinte jelzést adnak arról, hogy mennyi nektár és pollen található egy adott virágban. Azonban a hőség és más időjárási szélsőségek már bizonyítottan negatívan befolyásolják a poszméhek érzékszerveinek működését: egy friss vizsgálat szerint komoly hőstressz hatására a poszméhek csápjai sokkal kevésbé reagáltak ezekre az illatokra (Nooten és mtsai 2024). Ráadásul a hatás nem tűnt el egy nap elteltével sem, ami arra utal, hogy az extrém hőség hosszabb távú érzékelési zavarokat okozhat.

Nemcsak a szaglás, hanem az általános viselkedés is megváltozhat. A hőhullámok hatására például romlik a poszméhek tanulási képessége és memóriája, vagyis kevésbé hatékonyak abban, hogy megtalálják a virágokat, majd később újra visszatérjenek hozzájuk. A repülési teljesítményük is csökken: rövidebb ideig tudnak a virágok között repülni, kevesebb virágot látogatnak meg, és így kevesebb virágot poroznak be. Bár egyes tanulmányok azt mutatják, hogy bizonyos poszméhfajok még viszonylag magas hőmérsékleten sem hagynak fel a táplálékszerzéssel, a teljesítményük ilyenkor is csökkenhet. Úgy tűnik, hogy időnkénti rövid pihenők némileg segíthetnek regenerálódni, de például a szaglási zavarokra ez sem jelent megoldást.

A legnagyobb aggodalomra az ad okot, hogy ezek a negatív hatások nem csupán az egyes rovarfajokat érintik, hanem a beporzási szolgáltatások egész rendszerét fenyegetik. A hőmérséklet emelkedése az egyes növényfajok elterjedési határait és/vagy virágzási idejét is eltolhatja, így egy adott növény és annak fő beporzója már nem biztos, hogy ugyanabban az időben vagy térben fordulnak elő, ami megbonthatja a korábban jól működő növény-beporzó kapcsolatokat és ezzel együtt az ökoszisztémák érzékeny egyensúlyát. Emellett a virágok által termelt illatanyagok mennyiségét és minőségét is befolyásolhatják az extrém időjárási körülmények, amely szintén hatással lehet a virágok rovarvonzási képességére. Ha a beporzó rovarok nem találják meg a virágokat, vagy nem látogatják meg őket elegendő számban, akkor a növények nem fognak megfelelően megtermékenyülni. Ez nemcsak a vadon élő növényfajok eltűnését vagy ritkulását eredményezheti, hanem jelentősen befolyásolhatja az emberek számára fontos mezőgazdasági termények termésmennyiségét és minőségét is.

Összességében tehát a klímaváltozás, különösen a hőhullámok és más szélsőséges időjárási események, jelentős mértékben ronthatják a beporzó rovarok képességeit, hogy hatékonyan végezzék a beporzást. Ez a probléma nem csupán a rovarok világát érinti, hanem az emberi társadalmat is, hiszen a mezőgazdaság és a természetes ökoszisztémák is erősen függenek a beporzók munkájától.

A bejegyzésben hivatkozott cikkeket itt olvashatjátok: https://www.science.org/doi/10.1126/science.aax8591 https://royalsocietypublishing.org/doi/10.1098/rspb.2024.0352

Különleges beporzó rovarok – 1. rész

A fügefák és az őket beporzó darazsak kapcsolata az egyik legszorosabb és legkülönlegesebb együttélési forma a természetben. A fügefák (Ficus nemzetség) és az Agaonidae családba tartozó darazsak közötti kapcsolat egy kölcsönösen előnyös együttműködés, amely hosszú evolúciós múltra tekint vissza: a két csoport párhuzamosan fejlődött az elmúlt 75 millió év során.

A fügefák egyedülálló módon virágzanak: virágaik nem a szabadba nyílnak, hanem egy zárt virágzatot (ún. serlegvirágzat) alkotnak, amelyből – érést követően – a füge gyümölcse lesz. A beporzást kizárólag az Agaonidae családba tartozó darazsak végzik, amelyek a serlegvirágzatokon található apró nyílásokon (serlegnyílás) keresztül jutnak be a virágzat belsejébe. A megporzás folyamata számos fügefajnál igen bonyolult és függ attól, hogy a serlegvirágzatokban csak egy ivarú virágok találhatók vagy jelen vannak porzós és termős (ezek is lehetnek kétfélék: rövid- és hosszú bibeszárúak) virágok is.

A mindössze néhány milliméter hosszú nőstény darázs miután bejutott a porzós és rövid bibeszárú nőivarú virágokat tartalmazó „fügébe” – akár a szárnyainak és csápjainak részleges csonkítása árán is –, petéket rak a virágzat belsejébe. A darazsak lárvái a virágokból táplálkoznak, majd teljes átalakulás után először a hím egyedek kelnek ki, amelyek pusztulásuk előtt megtermékenyítik a nőstény lárvákat és kijáratokat vájnak a termésből. A megtermékenyített nőstények a hímek által készített kijáratokon keresztül hagyják el a fügét, testükön magukkal szállítva a porzós virágokról származó pollent is. Ha a nőstény fügedarázs ezután egy másik serlegvirágzatba mászik be, a magával hozott pollennel beporozza az ott lévő termős virágokat. Azonban olyan másodtermések is megjelennek a fügenövényeken, amelyekben csak hosszú bibéjű nőivarú virágok vannak. Mivel a nőstény fügedarázs tojócsöve nem elég hosszú ahhoz, hogy petéket helyezzen ezekbe a virágokba, így ezekben a virágzatokban nem fejlődnek fügedarazsak, bár a virágok beporzása itt is megtörténik. Ezek a fügék ezután ízletes terméssé érnek, amelyek magjai csíraképesek; édes ízükkel vonzzák a madarakat és emlősöket, amelyek a gyümölcsöket megeszik, majd a magokat ürülékükkel szétszórják.

Korábban úgy vélték, hogy a fügefák és darazsaik egy szigorúan egy-egy fajú kapcsolatot alkotnak, azaz minden fügefajhoz kizárólag egyetlen darázsfaj tartozik. Az újabb kutatások azonban megkérdőjelezték ezt az elképzelést, legalábbis a fajok egy részénél. A részletes genetikai és filogenetikai vizsgálatok azt mutatták, hogy egyes fügefajokat több különböző darázsfaj is beporozhat, és egyes darázsfajok képesek különböző fügefajokat is látogatni. Így e fajok közötti kapcsolat sokkal dinamikusabb és bonyolultabb, mint korábban gondolták. Valószínű, hogy a hibridizáció és a fajok közötti génáramlás hozzájárulhatott a trópusokon élő fügefák rendkívüli fajgazdagságához is.

A fügefák és a darazsak közötti kapcsolat nemcsak az evolúció szempontjából különleges, hanem ökológiai szerepe is kiemelkedő. A fügefák sok trópusi élőhelyen kulcsszerepet töltenek be, mivel gyümölcseik számos állat, például madarak és emlősök számára létfontosságú táplálékforrást jelentenek. Ezen keresztül a fügefák és beporzóik közös fejlődése az egész ökoszisztémára hatással van, hiszen a rájuk épülő tápláléklánc sok más élőlény fennmaradását is biztosítja.

Összességében a fügefák és az őket beporzó darazsak kapcsolata az egyik legjobb példája annak, hogy a fajok miként alkalmazkodhatnak egymáshoz az evolúció során. Ez a különleges együttműködés nemcsak a biológusok számára izgalmas kutatási terület, hanem fontos betekintést is nyújt abba, hogyan működnek a természetben a kölcsönösen előnyös fajkapcsolatok.

Érdemes megjegyezni, hogy a hazánkban előforduló füge bokrok döntő többsége a közönséges fügéhez (Ficus carica) tartozik, amely beporzás nélkül (partenokarpia) képes magnélküli terméseket érlelni.

A bejegyzéshez kapcsolódó cikkeket itt találhatjátok meg: https://academic.oup.com/sysbio/article/61/6/1029/1667297 https://www.pnas.org/doi/epdf/10.1073/pnas.0501840102

A csodálatos zengőlegyek

A zengőlegyek (Syrphidae család) különleges szerepet játszanak a növénytermesztésben, mivel egyszerre biztosítanak beporzást és biológiai kártevő-szabályozást. Ezek a kis termetű, méhekhez hasonló megjelenésű repülő rovarok világszerte elterjedtek, és különösen hasznosak lehetnek az üvegházban termesztett növények számára, ahol a természetes beporzók és ragadozók korlátozottan vannak jelen.

A zengőlegyek két életfázisa különböző módon járul hozzá a növények egészségéhez és terméshozamához. A kifejlett egyedek virágport és nektárt fogyasztanak, ezáltal a méhek után a második legfontosabb beporzó csoportot alkotják. A lárvák viszont ragadozó életmódot folytatnak, és nagy mennyiségben fogyasztják a növényeket károsító levéltetveket és más apró rovarokat. Ez a kettős szerep lehetővé teszi, hogy a zengőlegyek egyetlen fajként két kulcsfontosságú ökoszisztéma-szolgáltatást is ellássanak, amelyek elengedhetetlenek a fenntartható mezőgazdaság szempontjából.

Egy kínai üvegházban végzett kutatás (Li és mtsai 2023) során három olyan termesztett növény – a paradicsom, a sárgadinnye és az eper – esetében vizsgálták a zengőlegyek hatását, amelyek jelentős kártevői a levéltetvek és külön beporzást is igényelnek. A kísérletek során megállapították, hogy az E. corollae mesterséges betelepítése hatékony védekezést jelentett az uborka-levéltetű (Aphis gossypii ) ellen, valamint jelentősen növelte a terméshozamot is. Például a sárgadinnye és az eper esetében az E. corollae 54–99%-kal, illetve 50–70%-kal csökkentette az A. gossypii populációját. A paradicsomnál heti 240 E. corollae /100 m²-es kibocsátás 95%-os terméskötődést eredményezett, míg a sárgadinnyénél 160 zengőlégy/100 m² kibocsátása 100%-os terméskötődést biztosított.

A kutatók különböző kijuttatási stratégiákat is teszteltek annak érdekében, hogy meghatározzák az optimális zengőlégy-populációt az üvegházi környezetben. A sárgadinnye esetében tavasszal 1:500-as arányú zengőlégy-levéltetű arány bizonyult hatékonynak, míg a hidegebb őszi időszakban 1:150-es arányra volt szükség a megfelelő védelemhez. Az eper esetében a beporzás és a levéltetvek elleni biológiai védekezés optimális szintjét 640 egyed/100 m² kibocsátási aránynál érték el. A kutatás ezen stratégiák alkalmazásával arra a következtetésre jutott, hogy a zengőlegyek megfelelően irányított betelepítésével csökkenthető a vegyszerek használata, miközben a termés mennyisége és minősége is javulhat.

A fenntartható mezőgazdaság szempontjából a zengőlegyek alkalmazása kiemelkedő lehetőségeket rejt magában. A ragadozó lárvák természetes védekezésként történő használatával nemcsak csökkenthető a vegyszeres rovarirtás gyakorisága néhány ültetvényben, de a felnőtt egyedek beporzási szolgáltatása által a terméshozam is növelhető. A kutatás rávilágított arra, hogy az E. corollae mesterséges tenyésztése és célzott betelepítése gazdaságilag is életképes megoldás lehet üvegházakban, amennyiben a megfelelő környezeti feltételeket biztosítják számukra.

A tanulmány szerzői szerint a zengőlegyek szerepe az üvegházi növénytermesztésben alábecsült, és további vizsgálatok szükségesek annak érdekében, hogy optimalizálják alkalmazásukat. A következő lépés ehhez az, hogy olyan gazdaságos stratégiákat dolgozzanak ki, amelyek lehetővé teszik a zengőlegyek fenntartható alkalmazását nagyobb léptékben is, valamint más hasznos rovarokkal való együttes alkalmazásukat is vizsgálni kell. Megállapításaik alapján ezek a rovarok nemcsak a biológiai növényvédelem, hanem a beporzás szempontjából is kulcsszereplők lehetnek a jövő mezőgazdaságában.

A bejegyzéshez alapjául szolgáló cikket itt találhatjátok meg: https://www.frontiersin.org/journals/plant-science/articles/10.3389/fpls.2023.1118388/full

A mezőgazdaság rejtett hősei: hogyan befolyásolják a beporzók az élelmiszerek minőségét?

A beporzók létfontosságú szerepet játszanak az élelmiszernövények termesztésében és minőségének biztosításában. Az állati beporzás, amelyet leginkább méhek, pillangók, madarak és más rovarok végeznek, nemcsak a terméshozamot növeli, hanem a termények megjelenésére, ízére és eltarthatóságára is pozitív hatással van. Az eddig végzett kutatások arra utalnak, hogy azok a növények, amelyek nem részesülnek megfelelő beporzásban, kisebb méretűek, deformáltabbak lehetnek, és gyorsabban romlanak, ami jelentős gazdasági veszteségeket okozhat a termelőknek.

Az állati beporzás által érintett növények közé tartoznak a gyümölcsök, zöldségek, diófélék és fűszernövények, amelyek mind hozzájárulnak az emberi táplálkozás sokszínűségéhez és egészséges mivoltához. Míg néhány alapvető gabonafélét a szél poroz be, számos tápanyagban gazdag növény kizárólag állati beporzók segítségével képes megfelelő mennyiségű és minőségű termést hozni. Az elmúlt évtizedekben azonban a mezőgazdaság és az iparosodás okozta környezeti változások miatt világszerte csökkent a beporzó rovarok száma és sokfélesége, ami növeli annak a kockázatát, hogy az élelmiszertermelés beporzási hiány miatt visszaesik.

Gazzea és munkatársai (2023) egy átfogó meta-analízist végeztek, amelyben 190 tanulmány adatait elemezték, és statisztikai módszerekkel összegezték a beporzás hatásait 48 különböző növényfaj élelmiszerminőségére. A kutatás eredményei azt mutatják, hogy az állati beporzás a termények tápértékére kisebb hatással van, ugyanakkor jelentősen javítja azokat a jellemzőket, amelyeket a fogyasztók a vásárláskor figyelembe vesznek, például a termények színét, formáját, méretét és szilárdságát. A megfelelő beporzás hozzájárul ahhoz is, hogy a termések hosszabb ideig eltarthatók legyenek, ami csökkenti az élelmiszer-pazarlást és növeli a gazdasági értéküket. Ezzel szemben, ha egy növény nem kap elegendő beporzást, az kisebb méretű, torz formájú és kevésbé piacképes termést eredményezhet, ami a mezőgazdasági termelők számára jelentős bevételkiesést jelenthet.

Bár a kutatás szerint az állati beporzás a legtöbb esetben elegendő a megfelelő élelmiszerminőség biztosításához, vannak arra utaló jelek, hogy bizonyos régiókban a beporzók aktivitása csökkenő tendenciát mutat. Ez arra figyelmeztet, hogy sürgős intézkedésekre van szükség a beporzók védelme és élőhelyeik megőrzése érdekében. Az olyan mezőgazdasági területeken, ahol az intenzív művelés vagy a vegyszerhasználat visszaszorítja a beporzó rovarokat, az élelmiszernövények minősége csökkenhet, ami nemcsak a gazdálkodók, hanem az egész élelmiszeripar számára problémát jelenthet.

A beporzók szerepének gazdasági jelentősége az élelmiszertermelésben a fentiek miatt kiemelkedő. Egyes becslések szerint a megfelelő beporzás akár több milliárd dollárnyi bevételt is generálhat a mezőgazdasági ágazat számára azáltal, hogy javítja a terméshozamot és a termékek piaci értékét. Például egyes gyümölcsök esetében a beporzás által biztosított minőségnövekedés jelentősen megnöveli a termékek eladási árát és exportlehetőségeit az olyan termények esetében, mint például az alma, eper, paprika és paradicsom.

Ha nem biztosítjuk a megfelelő beporzást, az élelmiszernövények minősége és hozama csökkenhet, ami drágábbá és kevésbé elérhetővé teheti az egészséges táplálkozás alapvető elemeit. A piacon kevésbé kívánatos, rosszabb minőségű termékek pedig nagyobb arányban kerülhetnek hulladékba, ami növeli az élelmiszerpazarlást és környezeti terhelést jelent.

A beporzók védelmének érdekében számos intézkedést lehet tenni. Az ökológiai gazdálkodás, a méhbarát növények ültetése, a peszticidek visszaszorítása és a természetes élőhelyek védelme mind hozzájárulhat a beporzó közösségek megőrzéséhez. A kutatás eredményei rámutatnak arra, hogy a megfelelő beporzás fenntartása nemcsak ökológiai, hanem gazdasági szempontból is kulcsfontosságú a fenntartható mezőgazdaság és az élelmezésbiztonság eléréséhez.

A bejegyzés alapjául szolgáló angol nyelvű cikket itt találhatjátok meg: https://www.nature.com/articles/s41467-023-40231-y

Mire jók a kérdőíves felmérések a kutatásban?

A kérdőíves felmérés a tudományos kutatások az egyik legelterjedtebb és leghatékonyabb módszere arra, hogy egy adott embercsoport – a célcsoport – véleményéről, tapasztalatairól, motivációiról vagy viselkedéséről információkat szerezzünk. A felmérés során a kutatók a célcsoport egy kisebb részét keresik meg, hogy válaszoljanak egy előre összeállított kérdéssorra. Például mennyire tartják jelentősnek a hosszú távú ökológiai és evolúciós kutatásokat a szakterületen dolgozó kutatók (Kuebbing és mtsai, 2018), milyen a gazdálkodók hozzáállása a művelt területeken élő vadállatokhoz (Chaves és mtsai, 2024), vagy milyen módszereket alkalmaznak egyes termelők a peszticid-hulladék használat utáni ártalmatlanítására (Damalas és mtsai, 2008). Az így gyűjtött adatokat ezt követően elemzik, hogy megválaszolják a témában feltett kutatási kérdéseiket vagy teszteljék az előzetesen felállított hipotéziseket. Különösen gyakran használják ezt a típusú adatgyűjtési módszert klinikai vizsgálatokban és egyes humán tudományágakban.

A kérdőíves kutatások egyik legfőbb előnye a rugalmasságuk. A kérdések típusa és a célcsoport kiválasztása teljes mértékben a kutatás céljától függ. A kérdések formátuma változatos lehet, például feleletválasztós, mátrixos vagy Likert-skálás, ahol a válaszadók egy skálán jelölik, mennyire értenek egyet egy adott állítással. Fontos, hogy minden válaszadó ugyanazokat a kérdéseket kapja, így az eredmények könnyen összehasonlíthatók és elemezhetők.

A módszer előnyei közé tartozik a gyors adatgyűjtés lehetősége. Egy jól megtervezett online kérdőív percek alatt kitölthető, és az adatok azonnal hozzáférhetővé válnak az elemzéshez. További pozitívum, hogy a kérdőíves felmérések viszonylag olcsók más kutatási módszerekhez, például terepi felmérésekhez vagy laboratóriumi kísérletekhez képest. Emellett lehetőséget nyújtanak arra is, hogy nagy mintaszámú adatot vizsgáljunk, ami növeli az eredmények általánosíthatóságát. Mivel minden válaszadó ugyanazokat a kérdéseket kapja, a válaszok könnyebben standardizálhatók, és az értelmezésük során kevesebb szubjektív torzítás lép fel.

A kérdőíves kutatásnak természetesen vannak hátrányai is. Az egyik legnagyobb kihívás a reprezentativitás, illetve a válaszadási hajlandóság biztosítása. A célcsoport megfelelő számú tagját el kell tudni érnie a felmérésnek ahhoz, hogy a begyűjtött adatok valóban reprezentálják adott embercsoportot, függetlenül bármilyen „zavaró” tényezőtől (pl. internetezési szokások). Sok ember nem szívesen tölti ki a kérdőíveket, különösen, ha azok hosszúak vagy bonyolultak. Ez torzíthatja az eredményeket, hiszen azok véleménye, akik nem válaszolnak, hiányozni fog az elemzésből. Az is előfordulhat, hogy a válaszadók nem őszinték, vagy csak gyorsan, átgondolás nélkül válaszolnak, ami szintén ronthatja az adatok minőségét. További probléma, ha a kérdések nem egyértelműek, túl összetettek vagy irányítottak, mert az félrevezető válaszokat eredményezhet. Ezért kiemelten fontos a kérdőívek alapos tervezése és előzetes tesztelése.

A kérdőíves felmérések akkor a leghatékonyabbak, ha világos célkitűzésekkel indulnak, jól megfogalmazott kérdéseket tartalmaznak, és a válaszok megfelelő elemzésére is gondot fordítanak. A módszer rugalmassága és gyorsasága miatt továbbra is az egyik legnépszerűbb eszköz marad a tudományos kutatás és az üzleti döntéshozatal (pl. piackutatás, vásárlói elégedettség felmérése, szervezeti hatékonyság nyomon követése, stb.) terén. Bár nem minden helyzetben nyújt teljes körű megoldást, az információszerzés alapvető elemeként hosszú távon is megőrzi jelentőségét.

Idézett szakcikkek:

Kuebbing, S. E., Reimer, A. P., Rosenthal, S. A., Feinberg, G., Leiserowitz, A., Lau, J. A., & Bradford, M. A. (2018). Long‐term research in ecology and evolution: A survey of challenges and opportunities. Ecological Monographs, 88(2), 245-258.

Chaves, P., Schaafsma, M., Dabo, D., Lomba, J. Z., Mane, F., De Lima, R. F., … & Rainho, A. (2024). Friend or foe? Attitudes of rice farmers toward wild animals in West Africa. Ecology and Society, 29(4).

Damalas, C. A., Telidis, G. K., & Thanos, S. D. (2008). Assessing farmers’ practices on disposal of pesticide waste after use. Science of the Total Environment, 390(2-3), 341-345.